Ez vagyok

Az élet. Élet, melyet élni kell és nem csak úgy ímmel-ámmal, hanem teljes erőbedobással, mivel egyszer élünk, és ez az élet egyszeri valamint megismételhetetlen. Úgy éld ezt az egyet, hogy bármikor, amikor visszagondolsz addig leélt életedre, büszke legyél magadra, elért céljaidra és azokra a dolgokra, amik miatt Te most önmagad vagy. Mivel minden dolog, ami valamilyen formában kapcsolatba lép veled, az, ha akaratodon kívül is, de befolyásolja életedet, döntéseid, gondolkodásod.

Ami most nem tűnik nagy horderejű dolognak, annak a későbbiekben hatalmas szerepe lehet, és talán nem tudsz róla, hogy az a bizonyos dolog mennyire változtatta meg életed és, ha nem történik meg, akkor valószínüleg nem lennél most ott ahol vagy, nem így élnéd életed. Ha szembe néznél azzal az önmagaddal, aki akkor lettél volna ha ezek a kis dolgok nem történtek volna meg, akkor talán magadra sem ismernél. Hiszen nem azokat a döntéseket hoztad volna meg amiket meghoztál.

Talán a legfontosabb dolog az életben, az az, hogy hogyan vélekedünk magunkról, mert ebből ered szinte egész életünk, legalábbis kapcsolatunk a külvilággal, mert a gondolkodásunk határozza meg önbizalmunkat, önbizalmunk pedig viselkedésünkre hatalmas hatással van, befolyásolja, hogy mit merünk megtenni és mit nem, tehát bátorságunk is ebből ered. Kommunikációs képességeink is önbizalmunkból ered, hiszen ahogy beszélünk másokkal, azt szeretnénk mi is visszakapni és akkor szeretnénk csakjót visszakapni, ha önbizalomhiányban szenvedünk (mint én jeelenleg), mert ha rendben van önbizalmunk, akkor nem törődünk mások véleményével és azzal hogyan viszonyulnak hozzánk, mert a saját magunk ura vagyunk!

Ez a hét számomra mondhatni talán kicsit boldogabban telt, mint a többi, többet kommunikáltam emberekkel, éskevesebbet azokkal, akiket nem szeretek és szerencsémre ők se sokat törődtek velem. Elkezdtem látni a sötétség végén a fényt, menyet csak kihúzott függönyökkel tudunk meglátni, mert ha be vannak húzva, az élet sötét, komor, egyhangú és unalmas lesz. Ez a sötétség pedig jelentéktelenné teszi életünket, és észre sem vesszük, de kicsúszik kezünkből az irányítás egy nagyobb hatalom kezébe, a félelem és depresszió ölébe lökjük életünk.

Mivel most csak 3 napot kellett suliba menni az érettségi szünet miatt, remek "visszaszoktató" hét volt ez, a további hetekhez, amiből nagy szerencsénkre már csak 5 maradt.

Azt kívánom mindenkinek, hogy láttások meg Ti is a fényt, mely kivezet a sötétségből. Nem lesz könnyű, tudom nekem sem. Lesznek nehezebb napok, mikor még rosszabb is lehet, de folyamatos akarással és küzdéssel bármi megtörténhet, szóval csak hajrá!!

Mostanában elég sokat gondolkozom azon, hogy ki is vagyok valójában, vagyis hogy ki akarok lenni hátralévő életemben. A kérdés nem könnyű, hiszen elnyomásban élek, így nem tudom kibontakoztatni a személyiségem, ami hiba, mivel a saját személyiségünk megismerésénél nincs fontosabb dolog, és hogy rájőjjünk kik vagyunk valójában!? 

Nem is tudom, hol kéne elkezdenem! Szerintem ahhoz, hogy pontosan megtudjuk kik is vagyunk valójában és mi dolgunk van a világban, kell egy társ, aki segít kibontakozni nekünk, mert csak akkor tudjuk meg hogy bánunk az emberekkel, milyen belső értékeink vannak, és mi fontos számunkra egy kapcsolatban és talán nem is csak a párkapcsolatra lehet ezt értelmezni, hiszen minden tettünk vagy hozzájárul ahhoz hogy jobbá tegyük kapcsolatainkat az emberekkel, vagy épp ellenkezőleg, lerombolja azokat.

Az önismerethez persze hozzájárul némi magány is, de közel sem annyi, mint amennyit sokan (pl. én) átélnek. 

Mivel most még nincs barátnőm, akiről gondoskodhatnék és akit szeretnék tiszta szívemből, erre a kérdésre nem tudok pontos választ adni, visszatérek rá, ha megtaláltam életem szerelmét, aki végre nem elnyom, hanem igazán önmagam lehetek mellette. Megelégszem annyival, hogy egy útját kereső fiatal, életerős és vágykozó ember vagyok, aki álmait hajszolja. 

Úgy érzem, elérkeztem életem azon pontjára,mikor változtatnom kell!! Ezt már nem bírom tovább, egyszerűen már képtelen vagyok elviselni ezt a magányt és ürességet, amit hónapok óta érzek. Barátokra van szükségem, de gyorsan, mert már megőrülök, úgy érzem senki nem szeret és senki nem venné észre, ha eltűnnék ebből a világból.

Más is szokta magát így érezni??

Nem ajánlom senkinek, mert iszonyúan nyomasztó és ami a legrosszabb, hogy kihatással van a környezetedre is, mivel, ha így "viselkedsz", ilyen magányosan akkor az emberek is így fognak hozzád viszonyulni és az addigi barátaid is elhagynak, inkább találnak mást, csak hogy ne kelljen veled lógniuk.

Mivel nekem már nem sok barátom maradt, igazi pedig egy sincs (nem is volt olyan, akivel mindent meg tudtam volna beszélni), így változtatnom kell. Most itt megfogadom, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy az emberekkel megértő, és barátságos legyek, valamint megpróbálok jó barát módjára viselkedni.

Remélem összejön, mert most ebben van minden reményem! :)

Már azt sem tudom,hogy ki vagyok! Ez egyszerűen hihetetlen, hogy az ember milyenné képes válni a magány társaságában. 

Nem tudod, vagy nem hiszed, hogy ennyire meg lehet változni? Csak figyelj!

Egy vidéki faluban lakom, 17 éves fiú vagyok, jelenleg szinte barátok nélkül, és amiért legjobban fáj a szívem az az, hogy sajnos barátnő nélkül is. Régen, mikor még általános iskolába jártam, sokkal boldogabb voltam, mert ha barátnőm még akkor sem volt, de barátom annál több akadt.

Most a középiskolában megerősödött a klikkesedés és sajnos, ha nem vagy tagja valamelyik klikknek, akkor kiközösítenek, egyedül maradsz és akár bele is bolondulhatsz ebbe a magányba (szerencsére ez velem még nem történt meg).

Szükség van a klikkekre, mert ha nem lennének, akkor senki nem találná meg az érdeklődésnek megfelelő csoportot. Azonban, ha nem vagy sportrajongó, vagy nem rajongsz a kocsikért és azok bütyköléséért, ha nem vagy stréber, vagy esetleg kocka, akik egész nap a gép előtt ülnek és másról sem lehet velük beszélni csak a játékról, mellyel éppen játszanak, akkor sajnos az a sors várhat rád, mint rám, hogy minden csoporthoz odamész beszélgetni (ha odamész), de egyikhez sem tartozol, így amikor esetleg depresszióba esel, mint én, akkor nem számíthatsz szinte senkire.

Ilyenkor útálom magam, hogy nem értek semmihez. Nem vagyok sportrajongó, a szereléshez sem értek, és a számítógépes játékok sem kötnek le igazán. Úgy érzem, hogy nincs bennem semmi különleges, de nem adom fel, folytatom a harcot, hogy megtudjam, mihez értek és mit szeretek csinálni igazán.

Szóval azt kezdtem el mesélni, hogy milyenné tesz a magány. Ez a világ legrosszabb érzése, soha ne akard megtapasztalni, én sem kívánom senkinek. A magánytól bezárkózol, egyedülakarsz lenni, és ettől kezdve depresszióba esel, az életedet pedig teljesen átértékeled (sajnos nem jó irányba).